Elszáguldott mellettem a világ…
Hányszor hallottuk ezt annak idején a nagyszülőktől, vagy akár a szüleinktől. Visszaemlékezve erre, egy kicsit pironkodva megkövetem a felmenőimet, ugyanis akkoriban a fiatalság összes pimaszságával kicsit lesajnálóan simogattam meg az őszes fejeket akár ténylegesen, akár gondolatban és egy elnéző mosollyal nyugtáztam, hogy de jó, hogy én nem leszek majd ilyen. Hiszen mindent tudok, mindent értek és majd a jövőben is a toppon leszek minden újdonságot tekintve, jöhet itt bármi.
Természetesen az, hogy ez a bejegyzés megszületett már előre vetíti azt is, hogy az a szemtelen kiscsikó koppant akkorát, hogy most már idősebb szamárként is cseng tőle a füle. Mert bizony az élet olyan sebesen száguldott el mellettem, hogy formálnám a számat egy Mivanmivanmivan??? kérdésre, de mire kimondom, már megint van egy újabb dolog, amit nem értek. És itt most nem arról beszélek, hogy a technikai vívmányokban vesztem volna el, mert ezekben mondhatjuk valamennyire jól elboldogulok. Nem! Az emberek és az a viszony, ahogy élünk, az az a szegmense az életnek, mely teljesen összezavar és azt gondolom, hogy nem erre a világra való vagyok már. Nem kell megijedni! Nem lesz ereket felvagdosós poszt, esküszöm az összes kis neuront az agyamban ráveszem arra, hogy próbáljanak meg pozitívak maradni, míg a végére érek a mondókámnak, ami igazából jelen pillanatban nem is tudom mi lesz.
Szóval én még abban a világban nőttem fel, amikor ha máshogy nem is, de talán látszatra adtak arra az emberek, hogy tisztelettel legyenek a másik irányába. Fontos volt, hogy valamennyire azért ismerjük a szomszédot, a kollegákat és legyenek barátaink. Nem, nem haverok, shoping partnerek, ivócimborák, insta követők, stb… hanem barátok. A barátok azért voltak, hogy bármikor ott legyen neked, amikor szükségük van rájuk, akár öröm, akár bánat volt az apropója. De nem úgy ám, mint most, hogy ráírok, hogy csá, mizu?, meg megbököm, meg lájkolom, aztán akkor ezzel ellesz egy hétre, letudva. Neeem! Átmentünk egymáshoz biztos emlékeztek még rá Ti is. Kisebb korban a nyitány az volt, hogy kopogás után ajtót nyitott egy általában fáradt anya vagy apa, mi pedig megkérdeztük, hogy csókolom Pistike itthon van? És a lelkünk tört darabokra, ha Pistike nem volt otthon, vagy épp valami csínytevésünk miatt Pistike büntiben volt és ez azt hozta magával, hogy Pistike nem élhetett társadalmi életet két hét szobafogság címszóval.
Nagyobbacska korban az egymáshoz átkopogás után valami hangulatos vagy kevésbé hangulatos vendéglátó helyen beszéltünk át órákat, megvitatva a saját vagy a világ sorsát. Ezek olyan pillanatok voltak, amire érdemes visszaemlékezni. Ó, és akkor már a randizásokról ne is beszéljünk! De nem is akarom annyira taglalni ezeket az érzéseket, mert biztos vagyok benne, hogy akik még nem ebbe a szerintem lélek nélküli világba születtek, ami most van, azok tudják még mi az amit fentebb elkezdtem boncolgatni. DE és itt jön a nagy DE, hogy adott egy korosztály, akik a 2000-es évek után születtek. Mi az a korosztály, akik még nem mobillal, tablettel és social mediával a kezünkben érkeztünk erre a világra, szóval mi öregek, mi vagyunk mégis a problémásabbak. SZERINTEM!
A két vállalkozásom miatt sajnos muszáj vagyok jelen lenni ebben a fertőben, ami a social media nevet viseli magán, mert sajnos enélkül nem megy, és hát természetesen naponta fertőzi az életemet, és bármennyire is utálom olvasok és látok rajta. És sajnos azt látom, hogy mi az öregek vagyunk a legnagyobb százalékban azok, akik nem tudunk viselkedni. Mi öljük meg szavakkal azt, akivel nem értünk egyet a tolerancia leghalványabb jele nélkül, és esküszöm nagyon sokan nem csak szóban tennék ezt meg az aktuális vitapartnereikkel. Abszolút mentesek vagyunk az empátiától és legnagyobb bánatomra nekünk öregeknek az intelligencia terén is erős kihívásokkal kell megküzdenünk. Nem fogom taglalni ezt a részt sem, hiszen Te is aki ezt olvasod jelen vagy ebben az ingoványos környezetben és biztos vagyok benne, hogy akár napi szinten is fut át az agyadon, hogy Jééézusom!
Inkább engem csak az érdekelne, hogy az a társadalom amelyik abban nőtt fel, hogy voltak egészséges fizikai kapcsolatai, barátok, család, stb… a társadalom részéről még nem ezt a szennyet kapta naponta, akiknek a fiatalságukban még esetleg a televízióban is voltak értékes műsorok és nem csak a mocsok, akik nem képernyők mögött élték a gyerekkorukat és nem ott szocializálódtak, szóval az a társadalom tehát mi az öregek, hogyan tudunk rosszabbul teljesíteni, mint azok a fiatalok, akik a 2000-es év után születtek és mindez amit fentebb felsoroltam nekik már nem adatott meg. Rájuk tényleg ömlik a szenny mindenhonnan a születésüktől fogva és mégis azt látom, hogy nem ők a megkeseredettek, nem ők esnek egymásnak a legkisebb véleménykülönbség esetén is. Igen, tudom! Természetesen köztük is van, de én akkor is azt veszem észre, hogy ez a jelenség leginkább a 40+ korosztály viselkedése. Hangsúlyozom, ez egy szubjektív vélemény, lehet Te nem így látod és én azt is elfogadom, de ennek a posztnak nem is ez a lényege, hanem inkább az, hogy mit lehetne tenni ellene? Tudom, semmit 😊 Ez az egyszerűbb válasz, hajlamos vagyok én is ezt hinni, hiszen ez az alapvető emberi viselkedés, hogy hát én egymagam úgysem tudok mit tenni. Én is csak a klaviatúrát koptatom itt, mert ha a lelkembe nézek, akkor tudom, hogy az én firkálmányaimtól egy centit nem fog változni a világ. Ez a realista oldalam, de ott van a romantikus és idealista oldalam, amely megfulladna, ha ezeket a gondolatokat nem írnám ki magamból. Aztán majd a romantikus oldalam kap megint egy nagy pofont amikor az írásomat elolvassa három ember és a realista oldalam egy ugyanolyan nagyképű nézéssel végigméri a romantikus oldalamat, mint annak idején én tettem az őszülő halántékú őseimmel, ha nem értették, hogy hogy lehet egy sms-t megírni és elküldeni.
Szóval a világ elszáguldott mellettem és én csak ámulva nézem és olvasom a protézisüket csattogtató időseket, amikor a receptes oldalakon egymásnak feszülnek, elképedve látom a külföldi magyarok tematikus facebook csoportjaiban, hogy milyen bátor emberek is vannak még, hogy kérdezni mernek, mert az biztos, hogy pár perccel a poszt kikerülése után már legalább hárman hülyézik le, nézem ezt a sok TikTok és Insta videót, melyek arról szólnak, hogy hogy készíti el a sminkjét valaki, illetve milyen sz@rt tud még beletenni a kávéjába, hogy attól aztán majd egész nap pörögni fog, mint a buszkerék, és olyan nézettségük van, hogy csak pislogok, és akkor ez még csak az enyhe része ezeknek a dolgoknak, amitől nap nap után úgy érzem, hogy bár imádom az életem, boldogabb nem is lehetnék, de hogy nem ebbe a világba való vagyok már, az is biztos… Hogy lesz-e még olyan világ amiben jól fogom érezni magam? A romantikus oldalam természetesen látja ezt, és szentül meg van róla győződve, de a realista oldalam egy hatalmas baseball ütővel már settenkedik a háta mögé és vágja tarkón megspékelve egy sátáni kacajjal és egy nem evilági hangon történő üvöltéssel, hogy: Nincs remény!
Szerintetek van?